Bogár László: Pusztító hazugság
by ELÉG on Thursday, 2 August 2012 at 06:01 ·
Mivel a bér a népesség döntő többségének, (és egyúttal a népesség legkiszolgáltatottabb részének) egyetlen anyagi létalapja, így a kérdés társadalomstratégiai jelentősége aligha vitatható. Ezért kellene igen alaposan elgondolkodni Orbán kijelentésén. Az első, amit le kell szögeznünk, hogy nemcsak ő, de senki más sem emelt béreket hitelből, és nem feltétlenül azért, mert nem akart, hanem azért, mert ez az elképzelés értelmezhetetlen. Hogy miért, annak jobb megértéséhez szembe kellene nézni azzal a megrendítő ténnyel, hogy az ország közvéleményének döntő többsége (politikai hovatartozástól függetlenül) osztja azt a közkeletű állítást, hogy a Kádár-korszak gulyáskommunizmusának csődjét pont az jelentette, hogy az ország nyugati hitelekből fedezte a hazai életszínvonal emelését. Nos, ez az állítás tökéletesen hamis, sőt veszélyesen hazug, és ezt könnyen bizonyíthatjuk.
Az eladósodás, pontosabban a tudatos eladósítás időszakában, vagyis 1970 és 1990 között a magyar társadalom életszínvonalának emelésére, illetve megtartására, magyarán a fogyasztásra körülbelül 1200 milliárd mai dollárnak megfelelő összeget költött. Abban az időszakban mai értékben kifejezve nagyjából hatvanmilliárd dollárnyi adósságot halmozott fel a magyar állam. Ám ennek az összegnek a kilencven százalékát valójában már az úgynevezett árfolyamveszteség, illetve a kamatok tették ki, tehát a tényleges hitel hatmilliárd dollár lehetett az 1970-től 1990-ig tartó húsz esztendő során. Ezt akár életszínvonal-növelésre is fordíthatta volna az ország, de ehelyett különböző nyugati termelési technológiákat vásárolt belőle. Többnyire elavult technológiákat, úgy, hogy a kudarc eleve borítékolva volt. Viszont ezeken keresztül ezermilliárdokat lehetett kifolyatni a pártközeli kedvezményezetteknek, valahogy úgy, ahogy tették ezt 1990 után az autópálya-építéseknél. De még ha életszínvonal-növelésre fordítottuk volna is ezt az összeget, az az összes fogyasztás fél százalékát jelentette volna csupán. Ez alig érzékelhető mérték. Sőt nemcsak, hogy nem fordítottuk életszínvonalra, hanem az életszínvonal meghatározó elemét jelentő élelmiszer-termelésünk igen jelentős részét Nyugatra exportáltuk, hisz akkor ez volt Magyarország legfőbb devizabevétele.
Azért olyan elgondolkodtató mindez, mert nemcsak arról van szó, hogy a magyar társadalom alapvető többsége úgy fogad el egy pusztító hazugságot évtizedek óta, hogy soha nem is vizsgálta annak megalapozottságát, hanem azt sem észleli, hogy ezzel valójában saját magát alázza meg. Méghozzá azért, mert annak feltételezésével, hogy viszonylagos jólétének alapját a nyugati hitelek képezték, azt ismeri el, hogy igazak a gyanúsítgatások, amelyek szerint bajaink fő okát a magyar társadalom lustasága, hedonizmusa, naplopása okozza. Vagyis, hogy Orbán Viktor egy másik kijelentésével éljünk, „félázsiai népség” vagyunk, amellyel csak az „erő nyelvén” lehet beszélni, tehát a pedagógia és a szigor eszközeivel kell jobb belátásra bírni. Kádár János 1978-as híres kijelentése óta („Elvtársak! Már megint tovább nyújtózkodtunk, mint ameddig a takarónk ér.”) minden nagy magyar megszorító kormány az ő logikáját követi.
Mondván: válság van, s hogy ennek oka a magyar társadalom felelőtlen „túlfogyasztása”, ezért kell visszavenni az „illetéktelenül” megszerzett jövedelmeket, (ez maga a megszorítás), és aztán a végén mindenki megígéri, hogy így „majd jobb” lesz. Ez így megy már több mint harminc éve, és valószínű, hogy így fog menni a jövőben is. Ami azért érdekes, mert ez azt jelenti, hogy az aktív korosztályok lassan mindegyike csak ezt hallotta/hallja.
Ehhez képest az egy keresőre jutó reálbér most is a 34 évvel ezelőtti, 1978-as szinten van, és egyre nagyobb a valószínűsége, hogy 2018-ban sem fogja azt jelentősen meghaladni. Talán az is elárul egyet és mást, hogy 1978-ban a legfejlettebb nyugat-európai országok dolgozóihoz képest 48 százalékon állt egy magyar munkás teljesítménye, a bére azonban csak 36 százalékon. Mára a magyarok teljesítménye a nyugati szint 66 százalékára nőtt, a bérei azonban a nyugati szint 22 százalékára estek vissza! Azaz relatíve több mint kétszerese lett a kifosztottsága, hiszen akkor a teljesítmény és bérolló elnyílása 133 egység volt, ma pedig 300 egység!
Ebben a helyzetben nem igazán illendő újra csak a magyar munkavállalókat gyanúsítgatni azzal, hogy „mértéktelen” bérköveteléseikkel felelőtlenül arra kényszerítenék a kormányt, hogy „hitelből” fedezze a bérigényüket. Sőt inkább talán azon kellene elgondolkodni, hogy hová is tűnt az a több százmilliárd dollár, amit a fenti drámai bérlemaradás testesít meg. És itt bizony logikailag sem juthatunk más következtetésre, mint arra, hogyha nem a munkavállalók zsebébe csorgott ez a pénz, akkor csakis a tőkésekhez kerülhetett. Vizsgálni tehát inkább azt kellene, hogy miért lehetett s lehet ma is zavartalanul és következmények nélkül tőkét és profitot növelni – hitelből! Ráadásul úgy, hogy annak minden pusztító terhét a magyar dolgozókra, munkavállalókra hárítjuk.
Bogár László, Magyar Hírlap
